Future of Higher Education

A felgyorsult életritmusunk ellenében létrejött Slow-mozgalom először a rohanó étkezést szemelte ki, hogy megváltoztassa a „slow-food” módszerrel, melyet alkalmazva nem csak sietve belapátoljuk a falatokat, hanem időt hagyunk minden részlet kiélvezésére. A magyarul „lassítás”-ként megfogalmazható trend mára elérte az életünk összes területét, a mozgalomban részt vevők egyszerre lassítanak az utazáson, az olvasáson, a szexuális életen – miért éppen az oktatás maradna ki?

Az akadémiai világban is egyre inkább érződik, hogy szükség lenne a lassításra, sokan panaszkodnak az időhiányra, az intézményi terhekre és az oktatás elszemélytelenedésére.

Carlo Petrini A lassúság dicsérete (eredetiben: Slow Food Nation) c. könyvével indította el a lassító mozgalmát, mely azonban elsősorban nem az időről szól, sokkal inkább különbségtételről a figyelem és figyelemelterelés között, hogy tudjuk értékelni a dolgokat, és ez alapján különválasztani, hogy mivel ápoljuk az örömünket, tudásunkat és a teremtett minőséget, és mi az, ami ebben csak hátráltat bennünket. A Torontói Egyetem két oktatója, Maggie Berg és Barbara K. Seeber úgy látta, hogy Petrini világnézete kiválóan alkalmazható a felsőoktatásban, így a téma feltárása után 2016-ban jelentették meg The Slow Professor: Challenging the Culture of Speed in the Academy c. könyvüket.

Az általuk festett összkép ismerős: növekvő munkaterhek, alkalmi foglalkoztatás, a technológia egyre nagyobb igénybevétele, és az oktatás fogyasztói modellje. Az egyetemek már üzleti vállalkozások, és ez úgy tűnik, elkerülhetetlen tény. Az oktatás standardizált, hangsúlyozva a képességek átadásának időhatékony voltát, hiszen tudjuk, hogy a diákok is egy piaci versenyben vesznek részt. De a dolog nem csak a diákokat és az intézmény érinti, a kutatók is versenyben vannak, a támogatásokért eredményeket kell felmutatni, mindezt a lehető leggyorsabban. Lassan a kollegialitás sem több a versenyben előnyt jelentő hálózatépítésnél.

A szerzők azonban sokkal inkább a lehetőségekkel szeretnének foglalkozni, nem csak azzal, hogy a határidők mennyire beosztják minden percünket, hanem hogy milyen módon lehetne az oktatásban kilépni ezekből a keretekből, hogy több alkotó, kreatív és kísérletező idő maradhasson szabadon. Az intézmény általi, sokszor irracionális kötöttségekkel szemben szükség van a hajthatatlan individualizmusra, hiszen csak alulról szervezve lehet az ilyen radikális kritikákat megfogalmazni.

A „lassú oktatás” nem a minőség lealacsonyításáról szól, hanem arról, hogy kizárjuk a zavaró tényezőket, megpróbáljuk a ténylegesen hasznos tudást átadni egy inspiratív óra kereteiben, és arra bátorítsuk a hallgatókat is, hogy próbáljanak meg minőségi időt fordítani a tanulásra, a megismerésre.

Nem csak arra az anyagra kell koncentrálni, amiből azonnal profitálhatunk, nem csak az azonnali felhasználhatóság a cél, hanem hogy a tanulás egy nyitott végű út lehessen a hallgatóknak, aminek a végén arra használják a tudásukat, ami igazán érdekli őket, és nem arra, amit a rohanó társadalom elvár tőlük: a profit termelésére. Ha ezt a kitűzött célt leszedjük a „tantermek faláról”, akkor máris számos lehetőség nyílik meg az oktatók és a hallgatók számára egyaránt.

A lassítás nem csak a diákokkal való közös munkában lehet hasznunkra, de a kollégáinkkal szemben is. Az egyre izoláltabb munkakörülmények között kevésbé lehet mások sikereiből inspirálódni, mások munkájából és hibáiból tanulni. Nem feltétlenül kellene az egyéni kutatói modellt felrúgni, de a verseny mellett a közösségi szolidaritás is lekötött kreatív és emocionális energiákat szabadíthat fel.

A növekvő hallgatószám egyre inkább megnehezíti az oktatók és kutatók dolgát a minőségi tudásátadásban, és ezzel együtt úgy tűnik, hogy a tanárnak és tanulónak egyaránt gyorsabban kell a feladatát végeznie. A negatív hatásokat mindenki saját bőrén érzi, miközben a legfiatalabb oktatók már a rohanó modellben szocializálódnak az egyetemi munkahelyükre – talán pont most lenne itt az ideje kicsit lassítani.

(Forrás: Quartz)