Future of Higher Education

A vasfüggöny leomlása után sok minden adott volt, hogy a korábbi szocialista országok együtt fejlődve csatlakozzanak Nyugat-Európához. Az egyetemi szféra kutatási eredményességében azonban nem tudott mindenki magasabb fokozatra váltani, így például a volt keletnémet és a lengyel felsőoktatás között egyre nagyobb szakadék tátong, melyet a gazdasági különbségek nem indokolnak. Hol ereszthet a lengyel modell, és milyen következtetést vonhat le ebből a többi kelet-európai posztszocialista EU-tagállam?

A Berlini Humboldt Egyetem és a Varsói Egyetem akár ikrek is lehetnének, hiszen mindkettőt az 1810-es években alapították, mindkettő a vasfüggöny mögött rekedt a második világháború után, és a rendszerváltás után hasonló helyzetből indulhattak neki a felzárkózásnak. Innentől azonban mintha kettéváltak volna az útjaik: míg a Times Higher Education legutóbbi Egyetemi Világranglistáján a Humboldt 26. helyezést ért el, addig a Varsói Egyetem az 500. és 600. hely közé lett sorolva. (Magyar egyetemek közül a Semmelweis 4-500. helyével áll a legjobb pozícióban, 600-800. helyen osztozik az ELTE, a Pécsi és a Szegedi Tudományegyetem.) Ezzel az eredménnyel nehéz a külföldi hallgatókat becsábítani, a lengyel egyetemek diákjainak csupán a 3,4%-a külföldi (Magyarországon ez közel 9%).

A gazdasági folyamatokat nézve láthatjuk, hogy sok EU13-as ország, vagyis azok az államok, akik 2004 után csatlakoztak az Unióhoz (plusz Ciprus és Málta), nagyon gyorsan felzárkóztak az alapítók színvonalához, és a növekedés ütemét el is irigyelhetik a nyugat-európai államok, Lengyelország növekedése például 4,6% volt 2017-ben. Viszont a kutatói szférát tekintve már egészen más tendenciákat mutatnak az adatok. Az EU regionális innovációs eredményei még 2017-ben is óriási szakadékot jeleznek a régi vasfüggöny mentén, kivételt csak a volt keletnémet területek, illetve Szlovénia mutat, akkor is, ha a különféle diszciplínák szerint súlyozzuk az eredményeket (meg kell jegyeznünk, hogy ekkor Magyarország a „sereghajtók élére áll”, de még így is látható a lemaradás a németekhez képest).

Felmerül tehát a kérdés: mi az oka annak, hogy míg a volt NDK felsőoktatása sikerrel zárkózott föl, addig a példában kiemelt Varsói Egyetem megközelítően megtartotta a rendszerváltás előtti lemaradását?

A kutatók szerint az egyik ok az, hogy az NDK területein sokkal radikálisabb volt az átalakulás a rendszer összeomlása után, mint máshol a keleti blokkban. Minden politikával kapcsolatba hozható kutatási területet azonnal megállítottak, és bizottságok vizsgálták felül a keleti professzorok munkáját, hogy kiszűrjenek minden, a Stasival együttműködő személyt. A Humboldt Egyetemen például a kutatók 10%-át küldték el politikai okok miatt. Ezek után sokkal élesebb és nyitottabb versenyt hirdettek az oktatók között, ahol egyaránt részt vett volt nyugati és keleti polgár, sokkal nagyobb esélyt kaptak az addig marginalizált fiatal kutatók. A változás szembetűnő volt: 1997-ben a Humboldt Egyetem akadémikusainak mindössze 16%-a volt az, aki ’89 előtt is az intézmény alkalmazottja volt. A kutatások modelljét újrastrukturálták a nyugati gyakorlat alapján, és sok nyugati intézetet tudatosan a keleti területekre költöztettek a rendszerváltást követően.

Természetesen Lengyelországnak nem is volt módja a német példát követni a „hiányzó” nyugat-lengyelországi felzárkóztató erő nélkül. A Varsói Egyetem persze alkalmazott egy jó csapatnyi fiatal és ragyogó elmét, de az eltérő helyzet miatt ők kénytelenek voltak a felfutó magánoktatási szférában is másodállást vállalni, így kutatói erőik másodlagosakká lettek, ahogy intézményi szinten is inkább az oktatásra, mint a kutatásra koncentráltak. A felsőoktatás iránti érdeklődés persze ezt „igazolta”, de el is mélyítette a folyamatokat: ’89-ben a fiatalok mindössze 8%-a ment egyetemre a középiskola befejezése után, ez az arány ma már 43%.

A fejlődő országok gyakran azt remélik, hogy a gazdagabb országok kiszervezik területükre a termelést az alacsonyabb bérek és egyéb költségek miatt, ami így felpörgeti a gazdaságukat. Ez azonban egyáltalán nem igaz a kutatási szektorra, főleg a természettudomány területére, ahol a felszerelések költségei kimagaslóak. Az angolszászokkal való versenyt nehezíti, hogy a volt szocialista országokban a kutatás megoszlik a külső intézmények és az egyetemek között (az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban az egyetemi szféra dominál), ami a szakértők szerint igazi „pénzkidobás”, hiszen az egyes eszközök megvásárlása elviszi a források nagy részét minden különálló kutatóközpontban. A kutatóintézetek és egyetemek egyesítése hatásos lenne, és nem példa nélküli: Észtországban sikerrel vitték keresztül a reformot a közelmúltban, és az eredményeik is jelentősen javulnak azóta, a Tartu Egyetem már előkelőbb helyen áll a felsőoktatási ranglistán, mint a varsói intézmény. A fragmentáltság azonban még az egyetemi szférán belül is erősebb a volt keleti blokkban, a fő példaként kezelt lengyelek 415 intézményt működtetnek, míg az Európai átlag 300 körül áll a területhez arányítva.

A 2017-es felmérés azt tanácsolta a lengyel, illetve a többi hasonló cipőben járó ország oktatási vezetőinek, hogy az egyetemeknek nemzetközileg is versenyképes és kutatásközpontú politikát kell folytatniuk, tandíjakat kell emelniük, és meg kell törniük az akadémikusok egyeduralmát, hogy a fenntarthatóságért felelős menedzsereknek is helyet nyújthassanak.

Mindemellett sokan panaszkodnak rá, hogy a reformokat nehezíti a sokszor autoriter politikai klímában való navigálás, melyben nehéz a függetlenség megtartását és a nemzetközi kapcsolatok erősítését egyszerre megszolgálni.

(Forrás: Times Higher Education)